Tisztelt ünneplő közönség, szülők, pedagógusok, kedves vendégeink !

  A Mátyusföld közepén Galántán, a lassan öt évtizede működő magyar gimnázium névadó ünnepségére gyűltünk ma össze: abban a kisvárosban, ahol Kodály Zoltán gyermekkorának legszebb hét esztendejét töltötte. Vajon mi késztette több mint két évvel ezelőtt az iskola közösségeit, a pedagógusokat és a szülőket, hogy kezdeményezzék Kodály Zoltán szellemi örökségének felvállalását? Mindenekelőtt az a tény, hogy kifejezzük tisztelettünket a városunkhoz oly erős és bensőséges szálakkal kötődő Mester életműve iránt, hogy általa leljük meg azokat a vonatkozási pontokat a világban s önmagunkban, melyek nélkül az új évezred küszöbén egyetlen iskola sem képes maradéktalanul megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. Pedagógus hitvallásunknak s egyben mindannyiunk önbecsülésének megerősödését jelentheti, ha iskolánk a Kodály szellem kisugárzását kihasználva találja meg egyéni arculatát, fogalmazza és valósítja meg nevelési céljait; az életművet kibontva leli meg azokat a hatékony oktatási módszereket, melyek munkánk eredményességét növelhetik.

  Szükségét érezzük annak, hogy hiteles személyiségek példáját kövessük, hiszen a világ rájött, hogy a csillogó reklámhatások tovább már nem fokozhatók. Öncélúan járunk-kelünk egymás mellett, mások az útszélre kitaszítottan tengetik életüket. A pillanatnak élünk és nem a jövőnek, szolgai alázattal feladjuk önérzetünket, hűtlenek vagyunk egymáshoz, vállalt kötelezettségeinkhez, eszményeinkhez.

  Fogytán van az, ami az életet megnemesítené. Életünket sokszor jelentéktelennek, üresnek, esendőnek érezzük, más alkalmakkor jószándékaink, erőfeszítéseink kudarcát is megtapasztaljuk. Szeretnénk kitűnni, magunkban bízva próbálunk túlnőni saját kicsinységünkön. Önmagunk erejére támaszkodva feltűnő dolgokat hozunk létre, égbetörő vágyainkkal tornyokat építünk, de bábelieket - és más nyelvet beszélve szerteszét szóródunk akár egyetlen család tagjaiként is. Azt mondják a világon minden változik, kivéve az ember természetét.

  Nekünk, az idő múlásában élő embereknek, akik érezzük, hogy erőtlenek vagyunk, biztatásra van szükségünk. Bátorító szóra, mert egyikünk sem tudja, hogy holnap mi vár rá. Nemcsak arra kellene törekednünk, hogy jobban és könnyebben éljünk, de hogy jobbakká is váljunk. Összegubancolódott világunk időszakonként kísérletet tesz a gyökerekhez, a dolgok eredeti rendjéhez való visszatérésre. A modern ember keresi a fogódzót, az időben igyekszik visszatérni addig az elágazásig, mely még a tisztaság, a biztonság érzetét nyújthatta. Nem az ősi forrásnál akar lehorgonyozni, de a forrásban megmerítkezve, a hit erejéből szeretne élete igaz csúcsaira felkapaszkodni. Talán segíthet ebben Kodály Zoltán. S talán mi is tehetünk valamit azért, hogy a Mester határozott, de szelíd szava ne vesszen el a világ zajában.

  Létezésünk mellett hagyományainknak, saját megkülömböztető jegyeinknek is értéke van.
Az emberiség többezer nyelvet beszél. E nyelvek tele vannak ötletes szófordulatokkal, igyekszünk is elsajátítani néhányat közülük, de anyanyelv csak egy van. Csodásnál csodásabb tájai vannak a földtekének, melyeket igyekszünk bejárni, de szülőföldből, otthonból csak egy van. A szemölcseinket tudjuk kiktól örököljük, a nemzethez tartozás tudatát a neveltetés érleli vállalássá. A néphagyomány, a viselet, szokás, dal nemcsak a felszínen, de a mélyrétegekben is hat. A zsinórok, rítusok, a zenei hanglejtés mögött ott van elrejtve a megtapasztalt élet esszenciája. A sírkövek, a fejfák, a szülők ráncos arca, az ikes igék, a számunkra ismerősen csengő hangok ma és a jövőben is támaszaink lehetnek. Őrizzük a múlt emlékeit: a köveket, oszlopokat, neveket, szokásokat azzal a tudattal, hogy a múlt a miénk, - s amit mi teszünk most, az is múlttá válik.

  Ma itt vagyunk két világ között, a kivetkőzött tradíciók és a globalizált fogyasztói társadalom komformista kultúrája között.

  Kell-e nekünk Kodály? Kellenek-e nekünk a hagyományok? Kell-e a mai nemzedéknek az a zene, melynek mélyén időtlen gesztusok munkálnak, melyben benne van egy sokatpróbált nép világlátása, magatartása, ünnepi jókedve és szorongásai? Szükség van-e a zenére, mely kísérlet az öröm és a jókedv felszabadítására, a zenére, mely maga az életigenlés, mely visszaadja a cselekvés rugalmasságát, a tárgyak színeit, a szemek csillogását? E kincsekért Kodály és Bartók nyomdokain megszállott emberek kutattak, beleásva magukat szellemi múltunk mélyrétegeibe, majd őket követte a nomád nemzedék, akik eldugott falvakban nem nosztalgiát gyűjtöttek, de szemléletet, munkájuk nyomán parasztzenekarok, táncházak születtek. E zene a nép ajkán megőrzött mindent a múltból, amit a tatár és török hordák által felperzselt falvak és a császári hadak által felrobbantott várak sem tudtak megőrizni. A népzenén keresztül ismerte meg immár két generáció azokat a történelmi, földrajzi tájakat, melyekről eddig tankönyveink szemérmesen hallgattak. A népzene e felgyorsult élet bizarr keretei között is hűen őrzi azokat az értékeket, melyek önazonosságunk hiteles hordozói, őrzi mindazt, ami egy nép nagyobb szándékaihoz szükségeltetnek.

  Kodály szerint a jövőt csak a gyermekeken keresztül lehet alakítani. Ö a Mester lehajolt a gyermekekhez, s felemelte őket magához. Zenepedagógiai elveit ma a világon mindenütt sikerrel alkalmazzák.

  Iskolánk tantestülete eredményes, a lelkiismeretükkel és a világgal összhangban élő, boldog fiatalokat szeretne útjukra bocsájtani. Munkánkat ugyan adott időszakokban megnehezítheti az ország politikai közhangulata vagy gazdasági állapota, de csupán saját, emberi igénytelenségünk teheti tönkre. A pedagógia műveltségátadó, teremtő, minőségvédő hivatás. Mindannyiunkra sok minden bízatott. A szülőkre a gyermek. A tanárra a diák. Minden gyermekre sokféle képesség. Tisztában vagyunk-e, azzal, mi az, ami reánk bízatott? S tudunk-e élni a reánk bízott tálentumokkal? Szükség van a szülőkre, tanítókra, papokra, akik a tudást továbbadják. De befogadószándékra, nyitott szívre ugyanúgy szükség van. A remény mindig a jövőre irányul. És szükség van a tettekre. Értékes csak így lehet az életünk.

  Kodály Zoltán legszeretteljesebben hangzó mondatait a Bicínia Hungarica előszavában éppen mihozzánk, a galántaiakhoz írta, ami a felejthetelenül boldog gyermekévek bizonyítéka. Mitől e szép gyermekkor? - a család, a pajtások, a zenélés öröme, tanítóinak odafigyelése, a boldog békebeli évek, a fejlődésnek induló város hangulata?

  Kodály néhány alkalommal még visszatért Galántára, innen indult el gyűjtőútjára 1905-ben, 1927-ben egykori iskoláját látogatta meg, 1943-ban a város díszpolgára lett és ezer jóhangú mátyusföldi gyermek éneklésétől érzékenyült el. A Galántai táncokkal városunkat a nagyvilággal ismertettette meg. Sugárzó lénye évtizedek óta a Kodály Zoltán Daloskör, az alapiskola és a gimnázium kórusának hangján, háromévenként a Kodály Napokon szólal meg, emlékét utcanév őrzi. Mostantól két iskola névadójaként is közöttünk lesz. Ma délutántól pedig a park fái alatt ránk vigyázó idős Mester mellé Kodály Zoltánné Péczely Sarolta bronzba öntött ajándékaként az ifjú Kodály is visszatért szeretett Galántájára. Hűségesek vagyunk-e városunkhoz, s a környező falvakhoz úgy, ahogyan azt Kodály Zoltán tette? Növeljük- e a magunk pici-kis gyertyafényével világosságát?

  Gyümölcsöt kell hoznunk, mindenkinek a maga helyén. Ha van bennünk készség a cselekvésre és az összefogásra, megtörténhet a csoda. A földön vannak jeles helyek ahonnan távlatok nyílnak, ahol úgy érezzük: oltalmazón borul fölénk az égbolt. Voltak, vannak és lesznek kiemelkedő személyiségek, akik távlatokat nyitnak. Névadónk a magyar és a világ zenei művelődésében nyitott távlatokat. Ebben a zenében a teremtett világ harmóniája tükröződik, egyetemes jelekkel szólaltatva meg a mindenséget, kivezetve az embert önmaga bezártságából. Kodály Zoltán a legnagyobb mesterekhez mérhető életművet alkotott, pedagógusi hittel egy népet nevelt a nemes zene művelésének igényére. A népdal gyöngyszemeiből katedrálist rakott össze. Az öröm forrásává tette a zenét, mely felemeli a tiszta szívűeket, a békességet keresőket. Kívánom önmagunknak, ennek az iskolának, mindenkori vezetésének, tantestületének, diákságának, az iskolát körülállóknak, hogy e szellemiség termékenyítse meg a nevelőtestület munkáját, hassa át az iskola életének mindennapjait.

  Végezetül hadd idézzem Illyés Gyulát: